Mi csak hányjuk a falra a borsót...

Még egy irdatlanul hosszú és eseménydús év van hátra a sorsdöntő országgyűlési választásig, és ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy a Fidesz mindent meg fog tenni, hogy megőrizze hatalmát a „balsors” ellenzékkel szemben.

Orbán Viktor március 15-én elmondott ünnepi beszédében az áttelelt „poloskák” – a dollárokból megvett, a birodalom szekerét tolják politikusok, bírók, civilek, újságírók –  árnyékhadseregének felszámolását ígérte. Úgy tűnik, a nemzetvezető a nagy tavaszi eltakarításuk helyett egyelőre megelégszik a poloskák csoportosulási kedvének csökkentésével. Egyelőre mintha beérné a gyülekezési szabadságjogok szűkítésével, az arcfelismerő szoftverek csatarendbe állításával, a Pride betiltásával, amit gyermekvédelmi intézkedésnek igyekeztek beállítani. A tüntetések, hídfoglaló megmozdulások azt jelzik, ez most nem sikerült, szinte rögtön lelepleződött az igazi cél: az arcfelismeréssel fenyegetettséget elérni a tőlük és oligarcháiktól egzisztenciálisan függő emberekben, hogy ne merjenek szabadon élni a gyülekezési jogaikkal, vagy legalábbis nehezebben lehessen nagy tüntetéseket szervezni ellenük. Megmutatva ország-világ előtt, hogy csak választási matematikai mutatvány a kétharmados stabil többségük, valójában az ország fele már jó ideje nem támogatja őket.

A megmaradt Orbán-híveknek újabbnál újabb ellenségképeket vetítenek ki az állami százmilliárdokkal finanszírozott propagandasajtójuk segítségével. Korábban Soros-ügynökökkel riogattak, egy világszínvonalon működő egyetemet egész Bécsig üldözve, majd Soros-bérencekké lettek a korábbi szövetséges európai néppártiak is, a brüsszeli Európai Bizottsággal együtt, a feledés homályába űzték, hogy korábban a Fidesz is a Néppárt tagja volt és, hogy az EB elnöke is Orbán szavazatával nyerte el megbízatását.

A Fidesz és Orbán ellenségé váltak a régi szövetségesek, mert nem fogadták el, hogy uniós tagállamként illiberális, vagy inkább autokrata rendszert alakítson ki Orbán a fékek és ellensúlyok elvén működő jogállami berendezkedés helyett. Mint ahogy egyre érthetetlenebb lett számukra a megmagyarázhatatlan szoros Orbán-Putyin viszony is.

Aztán ellenség lett az orosz hadsereg által lerohant, honvédő háborút folytató szomszéd állam, Ukrajna is, és olyan ostobán faramuci propagandaszöveget kezdtek el szajkózni, hogy aki támogatja az ukránok védekező harcát, az szerintük háborúpárti politikát folytat, míg ők a békepártiak. Miközben állandóan kilóg a ló lába, hogy a békét Ukrajna mielőbbi kapitulációjának árán akarják, Putyin győzelmével együtt. Vagyis következésképpen nincs ellenükre az, hogy Magyarország tőszomszédságában egy állandó fenyegetést jelentő, orosz befolyás alatt álló ország legyen, egy majdani uniós tagállam helyett, amely pedig egyesíthetné a szétszakított egykori Bereg vármegyét, százezernyi magyarral együtt.

Csak néhány példát ragadtam ki azokból a kérdésekből, amelyek mentén mesterségesen alakították ki az elmúlt években a magyar társadalom kettéosztottságát. Normális körülmények között például a spekuláns Soros György tevékenységének árnyaltabb megítélése alapján ma is köztisztelet járna hazánk idegenbe szakadt fiának, amiért tevékenységégével a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas években hozzájárult Magyarország demokratikus átalakulásához. Vagy csupán azért, mert kitaníttatta nyugati egyetemeken annak idején a jelenlegi Orbán-rezsim több jeles tagját és támogatóját, vagy csupán a rendszerváltás utáni jótékonykodásai miatt is.

Normális körülmények között a sajtó képes oly mértékben befolyásolni a közgondolkodást, alakítani a közvéleményt, hogy a hatalom aktuális birtokosai ne tudják megtévesztő propagandával, szimpla hazugságokkal politikai érdekeiknek megfelelően befolyásolni választópolgárokat.

Normális körülmények között a mindenkihez eljutó közszolgálati médiának, így a Magyar Távirati Irodának, a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak az lenn a dolga, hogy pártatlanul ismertesse a politikai élet eseményeit, a társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokat. A közszolgálati médiában dolgozó újságíróknak normális körülmények között meg kellene felelniük annak az alapvető követelménynek, hogy munkájukban nem érvényesíthetik pártpolitikai elkötelezettségüket, újságíróként egyik pártot sem részesíthetik előnyben vagy hátrányban a másikkal szemben, hanem egyenrangúnak tekintik őket és eszerint is bánnak velük a hivatásuk gyakorlása során.

Amúgy ez a viselkedés nemcsak a közszolgálati médiában dolgozó újságíróktól várható el szerintem, hanem minden újságírótól. Amikor politikai, közéleti híreket közölnek, érvényesíteniük  kellene lennie az egykori Magyar Hírlap egykori szlogenjét és alapszabályát, miszerint „a hír szent, a vélemény szabad”.

Naivnak tűnő elképzelés, hogy a mai médiaviszonyok mellett, az internet világában, amikor már boldog, s boldogtalan is közölheti híreit, és a saját buborékjában mindenki formálhatja az emberek véleményét, a sajtó még betöltheti a negyedik hatalmi ág szerepét. Hogy a sajtó ma is képes befolyásolni a társadalmi folyamatokat, hogy képes hatékonyan alakítani a közvéleményt.

Valószínű, hogy ez már régóta nincs így, de a sajtó mégsem mondhat le arról a küldetéséről, hogy a hiteles tájékoztatásra törekvése mellett megpróbálja ellátni legfontosabb feladatát, a demokrácia őrzését és a mindenkori politikai hatalom ellenőrzését. Még akkor is meg kell felelnie ennek a feladatának, ha a hatalom visszaéléséről szóló tényfeltáró írásoknak hosszú ideig semmilyen következményük sincs, ha falra hányt borsóként peregnek le, ha gazdátlanok maradnak a bűnök…

Korábban magam is a parlamenti ellenzéket hibáztattam a tehetetlenségéért, a gyengeségéért, hogy képtelen ellátni a legalapvetőbb feladatait is, a végrehajtó hatalmat szinte semennyire sem képes ellenőrizni, elszámoltatni, hogy szinte csak biodíszletként ülnek ott, semmi hasznuk sincs. Bosszantó volt látni azt, hogy a Országgyűlés lényegében az ellenzék asszisztálásával tűri el a járványügyi vagy háborús veszélyhelyzetre hivatkozva a rendeleti úton történő kormányzást, vagy azt a mulasztásos alkotmánysértést, amivel utólag se tették jóvá, hogy a rokkantnyugdíjaktól alaptörvénysértő módon fosztották meg a legrászorultabbakat. Vagy azt látni, amikor egy-egy ügy kapcsán interpellálják a legfőbb ügyészt, mire az notóriusan azt válaszolja, hogy feljelentésként értékelte és áttette az ügyet a nyomozóhatósághoz. Mindenki tudta akkor is, most is, hogy az ügyön azután a felderítési szakaszban a nyomozóhatóság évekig molyol, közben a főügyész egy újabb interpellációra kezeit széttárva azt válaszolja, hogy sajnos nincs az ügyre befolyása, neki csak törvényesség betartásának ellenőrzésére van joga, a nyomozás irányítására nincs, és ez így is marad, amíg nincs gyanúsítottja az ügynek. Az meg hogy is lehetne, ha a hatalom érdeke az, hogy ne legyen. A belügyminisztere alatt folyó felderítési szakaszban így süllyednek a feledés homályába a politikailag kényes ügyekben folyó eljárások.

Amúgy ez a helyzet 2018 nyara óta van hatáskörileg így elintézve, nevezhetnénk Lex-Tiborcznak is az ezt lehetővé tévő jogszabályt. A kormányfő veje számára kellemetlen bűncselekmény-gyanús Elios-ügyet, ami az unió csalás elleni hivatalának nyomására indult 2018-ban, az említett jogszabály-módosítással tudták elfektetni, az lehetővé tette, hogy a nyomozást ügyészég irányítási hatásköréből kivonva felderítési szakaszban tartsák. Ugyanez a helyzet a Rogán Antalhoz köthető letelepedési kötvényprogramjában szereplő cégnek, az Arton Capitalnak az ügyével is, amelynek Hajós utca irodájában történt annak idején egy furcsa betörés, és egy egész páncélszekrényt vittek el több száz millió forinttal  és fontos iratokkal együtt. Gyanúsított nem volt 2022 tavaszáig, amíg követtem az ügyet. Az ügy ott rekedt a felderítési szakaszban. Egyébként a letelepedési kötvény botrányának vizsgálatát éveken át követelő, ellenzéki képviselőnő a 2022-es választás után eltűnt a politikából, hosszú ideig nem kapott rendes munkát, több diplomával a zsebében egy ideig taxizásból kereste a mindennapi kenyérre valót. Viszont jó hír, hogy egy ideje egy kis lapnál újságíróként erősíti a hazai sajtót.

Ha tovább sorolnám a „nemzeti együttműködés” féktelen és ellensúlytalan rendszerének anomáliáit, a választásig hátra lévő egy évben minden napra jutna egy tocsiknyi ügy. Sokan emlékszünk még rá, hogy 1998-ban a 804 milliós Tocsik-ügy nagyban hozzájárult az MSZP-SZDSZ-es kormány bukásához. Ma szinte minden napra jut egy Tocsik-ügy. Sőt, az egyik MNB alapítványán cirka 500 milliárdot kérnek számon, a vagyonvesztésre nemrég derített fényt az Állami Számvevőszék, miután a magyar sajtó éveken át hiába szajkózta, hogy az alapítványokba vitt nemzeti vagyon tényleg elvesztette közvagyon jellegét. De hiába: Orbán Viktor nem engedte levágni a jobb kezét... Nem lehetett legfontosabb emberét, Matolcsy Györgyöt, a hatalmas NER-bástyát leszedni a sakktábláról. Az MNB-botrányban gyanús körülmények közt elveszni látszó közpénz önmagában alsó hangon hatszázszorosa Tocsik Márta sikerdíjának, amit a jogásznő az állami vagyonkezelőnek végzett munkájáért kapott.

Az MNB-ügynél a számvevők nem fékezték meg a lopást, a letelepedésikötvény-ügynél a belügyminiszter asszisztált a felderítési szakasz eredménytelenségéhez. A legfőbb ügyész se a fék, se az ellensúly szerepet nem tölti be, a pihentető súlytalanság állapotában várja haza esténként az MNB-nél jól kereső családtagjait.

És közben mindenki valamire vár: ki külföldi állampolgárságra, ki a Tisza áradására...

Amúgy a magyar sajtó a rendszerváltás óta mindig megírja a gazdátlannak tűnő legnagyobb disznóságokat, amiket a politikai hatalom elkövet. Persze van fenyegetettség a hatalom részéről, mindig is volt, perekkel, névtelen levelekkel, újabban izraeli kémprogramokkal és a kormányzati propaganda hiteltelenítő, lejárató kísérleteivel. Egyre gyakrabban kiosztják a hazaáruló bélyeget is arra, aki kritizálja a kormányt, főleg ha olyan sajtóorgánumban teszi, amely külföldi támogatás fogadott el, vagy arra sikerrel pályázott. Van már orosz mintára a kormánykritikus sajtóra irányított szuverenitásvédelmi hivatal is, még egy igazi pártállami titkosszolgálati tisztet is leigazoltak a hatékonyabb kutatási műveleti munkára.

A sajtószabadság ennek ellenére mégsincs veszélyben egyelőre Magyarországon, az Alaptörvény és az egyéb jogszabályok biztosítják, hogy a sokféle vélemény megjelenhessen, ezt a bírósági gyakorlat is igazolja – egészen a Kúriáig bezárólag, ahol azért születnek furcsa ítéletek a jogerős bírósági ítéletek felülvizsgálata során. A Kúria élén ugyanis egy olyan bíró ül a kormánypárti kétharmados parlamenti többség által kinevezetten, akinek korábban nem volt bírói gyakorlata, viszont élvezi Orbán Viktor és a rezsim bizalmát. Így aztán a bíróságok függetlensége sem felel ma meg a jogállamisági uniós elvárásoknak. Ami nagy baj, és nemcsak azért mert elzárták részben emiatt is az uniós pénzcsapokat, hanem amiatt is, hogy ha az ember a bíróság függetlenségében sem tud már bízni, ez nagyon demoralizáló tud lenni.

De még ezt is megírhatja szabadon a magyar újságíró, persze csak a kormánykritikus sajtóorgánumokban. A központi költségvetésből eltartott kormánypárti sajtóban erre azért sajnos nincs lehetőségük az ott dolgozó újságíróknak, miközben biztos őket is zavarja az a tény, hogy a kúria az elnöke miatt nem tekinthető független bíróságnak.

A magyar újságíró-társadalomnak a rendszerváltás óta mindig is meg kell küzdenie a médiatulajdonosok és a politikai erők befolyásával, hogy eleget tudjon tenni a sajtótörvényben előírt tárgyilagos és tisztességes tájékoztatási kötelezettségének. Erre ma egy-két kivételtől eltekintve leginkább csak a csekély példányszámú, illetve hatósugarú sajtóorgánumnál van mód.

Egy friss nemzetközi felmérés szerint ma a magyaroknak alig több mint fele gondolja azt, hogy szabadon dolgozhat a magyar sajtó. Viszont jó hír, hogy 67 százalékuk a sajtószabadságot nagyon fontosnak tartja. A magyarok 68 százaléka állította azt, hogy többé-kevésbé szabadon elmondhatja a véleményét, míg honfitársaink egyharmada úgy érzi, ebben korlátozva van. A felmérés szerint a magyarok 84 százaléka tartja problémának az álhíreket, 40 százaléknyian vannak, akik szerint ez nagyon nagy gondot jelent.

Ezek az álhírek amúgy főleg az ingyenes internetes oldalakon és a Facebookon terjednek. De egyre többször tapasztalhatjuk az utóbbi időkben azt, hogy ezek álhírek sokszor szándékosan dezinformációs céllal jelennek meg, sőt, az utóbbi időkben a kormányzati propagandacéllal közpénzből finanszírozott óriásplakátokon is találkozhatunk velük. A céljuk ezeknek nem más, mint a választókért folyó verseny megnyerése. Mint ahogy a közmédia kormányzó pártok által történő elfoglalása és a kormányhoz közeli propaganda sajtó állami pénzekkel való kitömése is ezt a célt szolgálja a kormányzat és állami vállalatok hirdetéseivel.

A hét egyik fontos híre volt, hogy versenyjogi panaszt tett a magyar kormány ellen a Európai Bizottságnál a Magyar Hang és egy másik, névtelenséget kérő lap kiadója. Azzal vádolják a magyar kormányt, hogy 2015 és 2023 között 440 milliárd forintnyi állami támogatást nyújtott a kormányközeli újságoknak, tévécsatornáknak és híroldalaknak, amivel súlyosan torzította a médiapiacot. Ha a Bizottság megállapítja, hogy tiltott állami támogatás történt, a médiumoknak a 440 milliárdot vissza kell fizetniük a magyar költségvetésbe, ami megroppanthatja működésüket. A hírt a kormánypárti sajtó nem verte nagy dobra, de az egyik kormány közeli portál „a pánik első jeleként” értékelte, hogy  „feljelentették” a magyar államot Brüsszelben, Szerintük ezek az ellenzéki szerkesztőségek „hiányolják az állami támogatást, de persze a külföldivel, nincs bajuk”, és arra is célozgattak, hogy azért mentek Brüsszelhez panaszra, mert „Donald Trump hivatalba lépésével gyökeres fordulatot vett az USA támogatáspolitikája, az új amerikai elnök felfüggesztette a külföldi segélyprogramok finanszírozását”, ami „érzékenyen érinti a magát függetlennek nevező kormánykritikus magyar sajtót”. A propagandalap Pressman-árváknak gúnyolta a volt amerikai nagykövet közreműködésével pályázati támogatásban részesült szerkesztőségeket, amelyek most „óriási pénzektől”, „tízmilliós összegektől”  esnek el. Azt diszkréten elhallgatták olvasóik előtt (a hír szent követelményére fittyet hányva), hogy a Magyar Hang két évvel még azelőtt, hogy az uniós jog érvényesítéséért felelős Európai Bizottsághoz fordult volna panaszával, a magyar Gazdasági Versenyhivatal eljárását is kérte, de a magyar hatóság fütyült a beadványukra, nem indított eljárást. A magyar hatóság nem akart az állami médiatámogatások versenytorzító hatásával foglalkozni, vagyis nem akart rossz pontot szerezni Orbán Viktornál. Egyébként az unió tagállamai támogathatják a vállalkozásokat, de csak az Európai Bizottság előzetes jóváhagyásával, amit a Bizottság ellenőriz, ezért is fordultak hozzá a magyar lapkiadók.

Amúgy ez év közepétől lép hatályba az a tavaly nagy többséggel megszavazott új uniós sajtószabadság-törvény is, amely előírja a közszolgálati média függetlenségét és az állami hirdetések elosztásának átláthatóságát. Az ihletet az új uniós jogszabályhoz pedig a magyar kormány szolgáltatta, és ahogy az várható volt tőle, már elfogadásakor bírálta az új uniós jogszabályt. Azt hangoztatta, hogy Brüsszel cenzúratörvényt alkotott, amivel beavatkozik a tagállamok szuverenitásába. Pedig csak gátat akarnak szabni annak, hogy a kormány adóforintok százmilliárdjait fordítsa a Fidesz szavazatszerző propaganda céljaira.

Az uniós tagállamok médiaszabályozó hivatalainak delegáltjaiból felálló új uniós testület fog őrködni az új jogszabály betartásán. De addig, amíg kiderül, hogy az új szabály és az új hivatal mennyire lesz hatékony a magyar sajtóban, úgy vélem, addig a magyar újságírók még sok-sok maréknyi borsót fognak a NER falára hányni hiába...