Nem akartam népdalt hallgatni, aztán nem tudtam abbahagyni

Pontosan azért nem, amiért ma sokan mások sem: mert giccsesnek, hamisnak, politikailag terheltnek tanultam meg. Aztán elkezdtem figyelni rájuk. Nem kötelező tisztelettel, hanem tényleg. És nagyon gyorsan kiderült, hogy mindaz, amit a „népi” címke alatt évtizedek óta mutogatunk, köszönőviszonyban sincs azzal, amit ezek a dalok valójában tudnak.

A helyzet az az, hogy a magyar népdalhagyomány egészen elképesztő módon szorult ki a saját kultúránk perifériájára, és ez nem véletlen, hanem hosszú évtizedek rossz döntéseinek, beidegződéseinek és félreértéseinek az eredménye. Miközben szeretünk nagy szavakkal beszélni hagyományról, gyökerekről, identitásról, közben pont azt a réteget hagytuk elsorvadni a mindennapi figyelemből, amely mindezt valóban, sallang nélkül hordozza. A népdal nem díszlet, nem jelmez, de nem is ünnepi háttérzaj, hanem sűrített, mélységesen mély emberi tapasztalat, és pontosan ezért vált kényelmetlenné: mert nem simul bele sem a fogyasztói logikába, sem a gyorsan eladható érzelmi panelekbe.

Az egyik legkézenfekvőbb felelős a közoktatás, de nem abban az egyszerű értelemben, hogy „nem tanítja” a népzenét. Tanítja az, csak rosszul. Kötelező éneklés, kötelező lelkesedés, kötelező és félelemből fakadó tisztelet, minden, ami garantáltan elfojtja az őszinte kíváncsiságot. Gondoljunk csak az iskolai évnyitók kínzásaira. A dalok egyszerűen ki vannak szakítva abból a világból, amelyben megszülettek: nincs mögöttük élethelyzet, nincs mögöttük történet, nincs kimondva, hogy ezek nem „szép, kedves régi dolgok”, hanem bizony hús-vér emberek válaszai szerelemre, hiányra, halálra, kiszolgáltatottságra. Így lesz a népdalból tananyag, kipipálandó kötelező nyűg, és így tanuljuk meg nagyon korán, hogy ezt jobb gyorsan letudni, majd elfelejteni. De persze van itt még felelős bőven: a populáris népieskedő kultúra, illetve kulturálatlanság legalább ekkora pusztítást végzett.

A „magyar nóta” néven futó kulturális bűncselekmény például évtizedek óta mossa össze a népdal fogalmát egy cukormázas, önsajnáló, pátoszos, műanyag érzelmi giccsel, amelynek sem zeneileg, sem szövegileg nincs köze ahhoz az őszinte keménységhez, amit a népdal jelent. Ennek a torzulásnak ráadásul mély történeti gyökerei vannak: már a 19. századi, művieskedő magyar nóta kultúrája is elindította azt a folyamatot, amelyben a népzene élő tapasztalatból színpadi pózzá, érzelmi túlhabosítássá vált, miközben a városi cigányzenés hagyomány is hozzájárult ahhoz, hogy a „népi” egyet jelentsen a túltolt, hatásvadász előadásmóddal. Ez a keverék generációkra tette vállalhatatlanná magát a „népi” jelzőt.

Megjegyzem, nem véletlen, hogy amikor Bartók és Kodály a 20. század elején nekifutottak a népdalok begyűjtésének, az első dolguk az volt, hogy szétválasszák a népdalt attól, amit akkoriban „magyar nótának” neveztek. Pontosan látták ők is, hogy az egyik élő tapasztalat, a másik póz. Az egyik kemény, szikár és könyörtelen, a másik túlrajzolt, művies és hamis. Azóta eltelt több mint száz év, és még mindig ott tartunk, hogy ezt a különbséget újra és újra el kell magyarázni.

A későbbi évtizedek populáris kultúrája egyébként erre a félreértésre épült rá teljes erővel, és innen már csak egy lépés volt, hogy a hagyomány identitáspótlékká, politikai lojalitásjelzővé vagy karriereszközzé silányuljon. Ebben nagyon is aktív szerepe volt azoknak az előadóknak, akik a „nemzeti” és a „népi” szavakat következetesen kiüresítették. Tóth Gabi, a NOX, a Bagossy Brothers Company – utóbbiak kétségtelenül egy fokkal igényesebbek, de ettől még nem kevésbé borzalmasak –, és az egész köréjük szerveződő jelenség nem hagyományőrzés, hanem hagyományhamisítás. Mindössze kipingált felszín, kiüresített tartalom, zászló alá rendezett érzelmek: a „népi” itt nem élő kultúra, hanem díszlet, amely identitáspótlékként, lojalitásjelzőként és piacképes –jaj! – érzelmi termékként működik.

Ugyanennek az éremnek a másik oldala a lakodalmas–mulatós vonal: a borgőzös Mr. Hawer és a Tekknő, Csocsesz, Lagzi Lajcsi és a köréjük épült teljes iparág. A „Dáridó”, a különféle Eszem-iszom, dínom-dánom típusú műsorok és a Jó Laci Betyár-szerű figurák már nem is próbálnak kapcsolatot létesíteni a hagyománnyal, itt az már kizárólag funkció. Arra szolgál, hogy aláfesse a részeg ordibálást, a kontrollvesztett hőbörgést, azt az agresszív közösségi kiengedést, amelyhez nem kell figyelem, tudás vagy érzékenység. A csujogatás itt a hangerőn túl semmilyen jelentést nem hordoz. A folklórelemek felismerhető díszletek, de abból is a legostobábbak. Nem követelnek semmilyen viszonyt a hagyományhoz, csak azonnali hatást. Tényleg, mint a legócskább kábítószer vagy szeszesital. 

Mindezek fölött persze ott lebeg a politika, mint ennek a történetnek a valódi ősbűnöse. A népi kultúra az elmúlt években nem felszabadult, nagyon nem, hanem tovább szűkült: kisajátították, összekenték magukkal, majd giccsé gyúrták. Erre válaszul megjelent a legújabb ellenzék, amely sajnos megtisztítani próbálta ezt a meggyalázott örökséget, hanem ugyanúgy giccset gyártott belőle: leegyszerűsítette, felcímkézte, kampánylogikába illesztette. Más előjellel, de azonos felszínességgel. A népi itt is kizárólag esztétikai trükk, nem egyéb. Így lett a népdal politikai tárgy, szimbólum, jelmez, miközben ezek a dalok soha nem erről szóltak, nem is állhatnának távolabb tőle,hiszen ezek egyszerűen tapasztalatok. Emberi tapasztalatok. 

Talán ezért üt akkorát, amikor az ember – minden előítélet ellenére – tényleg elkezd elmélyülni bennük. Én, aki az átlagnál mélyebben foglalkozom zenével, most jutottam el oda, hogy ne kívülről, ne távolságtartással, hanem figyelemmel kezdjek el közeledni a magyar népdalörökséghez, és ez az élmény egyszerre felemelő és zavarba ejtő. Naponta kapom magam azon, hogy vagy káromkodva puffogok – hogyan lehetett ezt eddig így félretenni? –, vagy egyszerűen a katarzis súlya alatt, könnyekkel küszködve csak ülök, és nem értem, hogyan lehet valami ennyire nagyon pontos. És nem, ezek a szövegek nem magyaráznak, nem pszichologizálnak, nem elemzik önmagukat: felfestenek egy képet, egy helyzetet, egy mondatot, és kész. Minden tudatosság és szándékolt hatás nélkül, abból az ösztönszerű tapasztalatból beszélnek, amely nem rág szájba semmit. A többi a hallgatóra van bízva. Nincs mögöttük koncepció, művészi pózból, hanem kimondják, ami van, és ott megállnak.

Közben persze léteznek jó példák is, és fontos kimondani, aláhúzni, hogy sosem a hagyomány a probléma, hanem az, ahogyan bánunk vele. A Muzsikás együttes évtizedek óta mutatja meg, mit jelent az alázat és a tudás kombinációja, ahogy Sebestyén Márta vagy Sebő Ferenc kétségkívül a legnagyobbak; Dresch Mihály munkássága is bizonyítja, hogy a népzenei gondolkodás és a jazz nemhogy nem zárják ki egymást, hanem egymást erősítik; a Thy Catafalque különleges fúziói azt mutatják meg, hogyan lehet a hagyományt radikálisan kortárs nyelvvel – akár a black metallal – összeforrasztani anélkül, hogy elveszne a lényege; Makó Dávid, a The Devil’s Trade projektje pedig csupasz, sötét, kompromisszummentes formában nyúl ezekhez a dalokhoz, minden dísz és magyarázkodás nélkül, aminek puritán és könyörtelen következetessége ritka tisztasággal mutatja meg, mire képes ez az anyag, ha végre békén hagyják. Nem feldíszíti a hagyományt, hanem újra megadja nekik a tétjét. Ezek az utak nem könnyűek, nem piacképesek, nem rádióbarátak, hiszen nem fogyasztani hívják a hallgatót, hanem szembenézni és alámerülni.

<iframe width="1020" height="574" src="https://www.youtube.com/embed/AKtR_ppe6FY?list=RDMMAKtR_ppe6FY" title="The Devil&#39;s Trade  Hulljatok levelek" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; clipboard-write; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture; web-share" referrerpolicy="strict-origin-when-cross-origin" allowfullscreen></iframe>

Az az igazság, hogy a magyar népdalokban van valami kíméletlen őszinteség. A szerelem nem romantikus és nyálas póz, hanem hiány és vágy. A halál nem holmi absztrakció, hanem konkrét tapasztalat. Az elengedés nem tanulság, hanem szívet tépő veszteség. Nincs bennük irónia sem, nincs bennük távolságtartás, csak az élet, úgy, ahogy az volt. Talán ezért is nehéz őket befogadni egy olyan korban, amely mindent kommentálni, relativizálni, ironizálni akar – ahogy teszi azt időnként ezeknek a soroknak a szerzője is. Pedig olyan gazdag népzenei hagyományunk van, amelyhez képest egészen abszurd, mennyire hajlamosak vagyunk lebecsülni. Ez nem múzeumi anyag, de nem is poros, gagyi folklór, hanem egy élő, működő, ma is érvényes nyelv, csak meg kell tanulnunk újra figyelni rá, politikai zaj, popkulturális szemét és fájdalmas identitásharcok nélkül.

Ha valaki most ott tart, ahol én, annak tényleg csak azt tudom mondani: merüljön el benne. Hallgassa, élje át, hagyja dolgozni. Mert aki erre rászánja magát, az nem „népdalokat” fog találni, hanem egy brutálisan őszinte, mély emberi archívumot. És onnan már nincs nagyon visszaút. 

Gyógyító lesz, ígérem.