Az ügynökakták megkésett nyilvánossága

Harminchat évvel a rendszerváltás után az eddigieknél teljesebb körét ismerhetjük meg azoknak, akiket annak idején rábírtak arra, hogy együttműködjenek a pártállami titkosrendőrséggel. Eső után köpönyeg, mondhatnánk, de egy másik magyar bölcsesség szerint „jobb későn, mint soha”. Vagyis szükséges a szembenézés, a múlt megismerése, kell a lehetőség a bocsánatkérésre és a megbocsátásra, hogy a kiengesztelődésre is sor kerülhessen.

Az Országgyűlésben a Tisza Párt és a Mi Hazánk képviselőinek szavazatával szeptember közepén elfogadott törvénnyel nyilvánossá válnak a 2060-ig titkosított mágnesszalagokon rögzített „legkényesebb adatok”, köztük a besúgást vállaló több mint ötvenezer hálózati személy neve, fedőneve és adatai, valamint a megfigyelendő célszemélyek adatai.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) honlapján azonosítás nélkül, ingyenesen és kereshető formában teszik közzé az ügynökök beszervezését dokumentáló, úgynevezett 6-os kartonok adatait, a beszervezési (B) naplók adatait, a beszervezési és személyi dossziék, azaz a B-dossziék adatait, valamint az egykori állambiztonsági mágnesszalagokon tárolt, H-jelű hálózati nyilvántartás nem minősített leíró adatait.

De nem eszik olyan forrón a kását… Először is, az állambiztonsági iratok jelentős része hiányzik. Az adatok szerint a Rákosi- és Kádár rendszerben 150 ezer ügynököt tartottak nyilván, de csak 50 ezer ügynök nevét tartalmazza a H-jelű mágnesszalag. A Tisza-kormány eredeti törvényjavaslata még valamennyi mágnesszalagos adatbázis nem minősített leíró adatainak automatikus közzétételét írta elő, de a parlamenti módosítás ezt leszűkítette a H-jelű, az állambiztonsági hálózat tagjait nyilvántartó adatbázisra. A törvény nem teszi lehetővé a korlátlan feloldást a jelenleg minősített iratoknál sem. Ezek titkosak maradnak, például nemzetbiztonsági, külpolitikai, nemzetközi szerződésből eredő vagy személyi biztonsági okokból. A minősítésük felülvizsgálatára egy tanácsadó bizottság tehet javaslatot, amely betekinthet a titkos iratokba, de csak kezdeményezheti a minősítés megszüntetését, maga nem oldhatja fel a titkosításukat.

Azzal, hogy nyilvánossá teszik például az úgynevezett 6-os kartonokat, amiket a beszervezés végett állítottak ki, nem derül ki a teljes igazság. Azért nem, mert egyes megbízható források szerint a rendszerváltás idején manipulálták az adatbázist: bosszúból az akkori ellenzékhez tartozó személyekre is állítottak ki 6-os kartont, csak hogy kibabráljanak velük, és voltak olyanok is, akikre kiállították, de végül mégsem tudták együttműködésre bírni őket. Vagyis a megkésett lusztráció, a titkosszolgálati iratok ma induló nyilvánossá tétele csupán megkésett segítség ahhoz, hogy részletgazdagabb valóságában ismerhessük meg a pártállami diktatúra besúgórendszerének hálózatát, a teljes igazság talán már soha nem derül ki. Aki tanulmányozott már ilyen titkosszolgálatoknak készített besúgójelentéseket, tudja, nagyon sok esetben a velejéig romlott önként és dalolva besúgók nagyon sokszor az áldozatoknak tekinthető célszemélyek legféltettebb személyes adataira, családi, magánéleti körülményeire sem voltak tekintettel, amikor a bizalmukba férkőzve a megszerzett információkat kiszolgáltatták a titkosrendőrségnek. Sok esetben éppen ezekkel a besúgójelentésekkel teremtettek okot a célszemélyek zsarolására, arra, hogy a besúgottat is besúgásra tudja kényszeríteni a hálózat.

Mocskos világ volt, nem tudom célszerű volt-e most újra felszítani az elfojtott indulatokat.
Természetesen a ’90-es évek elején, a rendszerváltás után nagyon jó lett volna, ha teljes nyilvánosságot kaptak volna az ügynökügyek, akkor időben elejét lehetett volna venni annak, hogy politikai haszonszerzésre, vagy politikai ellenfelek lejáratására használják a történelmi múlt levéltárakban őrzött dokumentumait. Máig érthetetlen, hogy miért nem hozták annak idején nyilvánosságra a teljes ügynöklistát, miért adtak ekkora előnyt a rendszerváltó, új demokratikus pártok az MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek. Így fordulhatott elő, hogy 1994-ben a karhatalmista Horn Gyulát választották meg miniszterelnökké, aki történészi kutatások szerint „Harcos” fedőnéven jelentett az állampárt, az MSZMP időszakában, majd 2002-ben ugyancsak egy szabad választáson a  pártállami diktatúra D-209-es számon nyilvántartott szigorúan titkos fedett kémelhárító tisztje, Medgyessy Péter alakíthatott kormányt.

Az elmúlt évtizedekben az egypártrendszerben uralkodó MSZMP pártkáderei, az egykori KISZ-titkárokkal együtt ugyanúgy válhattak az új demokratikus rendszer működtetői, a politikai rendszer irányítói közé, mintha semmi lényeges dolog nem történt volna 1990-ben. Például a Katonai Biztonsági Hivatalt a rendszerváltás után  1994-től egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig az a Stefán Géza vezérezredes vezette, aki a pártállam titkosszolgálatának tisztje volt, a 60-as és a 80-as években még a Szovjetunióban kapott állambiztonsági kiképzést. A katonai elhárítás által beszervezett egykori titkos ügynökök adatait máig homály fedi, pedig a szakemberek elmondása szerint bevett gyakorlat volt a szolgálatok közötti „átjárás”. 

Vagy például Földi László, a pártállami titkosszolgálat volt hírszerzője, egykori III/I-es tiszt a 2000-es évek közepén a rendszerváltó párt, a Magyar Demokrata Fórum kampányigazgatója lehetett, de figyelmet érdemel a másik ismert pártállami titkosszolgálati tisztnek, Horváth Józsefnek is a rendszerváltás utáni újraaktiválása is, ő a legutóbbi kormányváltás előtt, a Szuverenitásvédelmi Hivatal kutatóintézet igazgatójaként látott el speciális feladatokat Orbán Viktor politikai hatalmának megőrzése érdekében. Egyébiránt a volt miniszterelnök hálózati érintettségéről is egyre több és egyre konkrétabb információ jut napvilágra. Ezek magyarázatul szolgálhatnak arra is, hogy vajon hogy fordulhatott az elő a 2010-es éveket követően, hogy míg a szovjet megszállás alatt álló pártállami szocialista rendszer MSZMP-főtitkáraként Kádár János mindössze hat alkalommal járt Moszkvában egy 30 éves időszak alatt, addig Orbán Viktor egy uniós tagállam miniszterelnökeként 15 év alatt 15 alkalommal. Vajon elegendő magyarázat lenne az Orbán-kormány „keleti nyitás” politikája arra, hogy Orbánt kormányfői mandátuma végére Putyin ügynökeként azonosították az Európai Unióban?

A rendszerváltás után 36 évvel újabb lehetőséget kaptunk arra, hogy a még élőknek megadassék a szembenézés, a megtisztulás és vezeklés lehetősége. Erre a 90-es évek legelején lett volna nagy szükségünk, akkor talán egyszer s mindenkorra kiderült volna, kik voltak a gyengék, a megzsaroltak, a besúgást kényszer hatására vállalók és kik azok, azok akik a pártállami rendszer hatóságával elvhűségből, vagy a jobb előmenetelért, anyagi haszonért, karrierlehetőségért, magyarán gazemberségből működtek együtt. Talán ha minden kiderül akkor, talán jobb lett volna itt élni az elmúlt évtizedekben, kevesebb lett volna az emberek között a gyanakvás, a bizalmatlanság.

Az ügynökakták mostani nyilvánossá tétele azért is megkésett, mert az időközben elhunyt érintettek már nem tudják elmondani, milyen körülmények között váltak besúgóvá. Vannak, akik nem önként vállalták a gazemberséget, voltak, akik kényszer hatására tették, ők már nem tudják elmondani, mivel kényszerítették ki ügynökké válásukat. Az eddig nyilvánosságot kapott ügyekből tudjuk, hogy volt, akit azzal bírtak besúgásra, hogy súlyos beteg gyereke megkapja a megfelelő külföldi gyógykezelést, volt, akit a homoszexualitásával zsaroltak meg és tettek együttműködővé. Ha időközben meghaltak a zsarolással beszervezett az emberek, most a 6-os kartonjuk nyilvánosságra hozatalával csupán azzal szembesülnek a családtagjaik, barátaik, hogy annak idején megmérettek és könnyűnek találtattak. Nem lesz, aki azt is elmondja, pontosan milyen körülmények között tették, amit tettek. 

A kutakodással, utánajárással, a jelentéseik – ha megvannak még – megismerésével persze utólag is lehet majd tisztázni sok egykori besúgó igazi indítékát az együttműködésre. Ráadásul ezek mégiscsak a besúgórendszer valódi működtetői, a tartótisztek által készített jelentések, vagy éppen a nekik való megfelelés igényével készített jelentések. Ezek értelmezésére, kontextusba helyezésére pedig tényleg csak abban a korban, abban a hivatalban használt nyelv finomságait, azt a történelmi korszakot megfelelően ismerő történészek képesek. A mai kor átlagos ismeretekkel rendelkező polgárai nem fogják tudni árnyaltan értelmezni a 6-os kartonok hátterének valóságát. A sebek feltépésére, az indulatok felszítására viszont jó alkalmat kínál a megkésett, minden eddiginél teljesebb nyilvánosság. 

A mágnesszalagokon rögzített adatok, amik legalábbis fennmaradtak az utókornak, persze egyértelműen tisztázhatják, kik voltak az ügynökök, kik voltak a tartótisztjeik, s kiket illettek a besúgás gyanújával minden alap nélkül az elmúlt években. 

Az ügynökakták minél teljesebb nyilvánossága ma már nem csupán az idősebbeknek, a rendszerváltás idejét felnőttként megélőknek fontos. Nemcsak azért fontos, hogy a pártállami évtizedekben velük történtek okait jobban megérthessék, hanem sokkal inkább azért, hogy mindenki számára világos legyen, hogy milyen szerepet játszottak az egykori titkosszolgálat és ügynökei az elmúlt évtizedekben a szemünk előtt lezajlott gazdasági és politikai átalakulásban, az elmúlt évek autoriter rendszerének kialakulásában, az előző rezsim Moszkva-barát politikájában. Hogy legalább utólag megtudhassuk, hogy a magunk tehetségtelensége, tapasztalatlansága miatt hoztunk oly sokszor rossz döntéseket, vagy a láthatatlan egykori titkosszolgálati hálózat is „besegített” abban, hogy például az elmúlt időszakban hosszú évekre dermedt tehetetlenség uralkodott el rajtunk. Hogy tisztán lássuk végre: a rendszerváltás után kik voltak azok a reménytelen helyzetben lévő miniszterelnökök, akik kétségbeesve próbálkoztak a szuverénnek mondott ország kormányzásával.

Fotó: ábtl.hu