Hova vezet a szigor a drogpolitikában? (II.rész)

Cikksorozatunk második részében Sárosi Péter azt a kérdést járja körül, hogyan kell majd a következő kormánynak újra építenie a nemzeti drogpolitika felelőtlenül szétvert intézményes rendszerét. A szerző nyolc pontban foglalta össze a feladatokat.

Ami működhetne, azt Magyarországon leépítették. Bár a rendészetnek fontos szerepe van, azt nem lehet önmagában a rendészettől elvárni, hogy megszüntesse a drogproblémákat. Ezt csakis akkor tehetjük meg, ha átfogó és kiegyensúlyozott, stratégiai módon közelítünk a drogpolitikához. Sajnos éppen ez az, ami Magyarországon jelenleg teljesen hiányzik.

A nemzeti drogkoordináció még az első Fidesz kormány idején kiépült rendszerét 2010 után fokozatosan leépítették, az adminisztratív munkatársak többségét elbocsátották a minisztériumból, és 2016-ban megszüntették a terület szakpolitikai háttérintézményét, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetet is. 2013-ban a kormány még nemzeti drogstratégiát (2013-20) alkotott, ami "kábítószermentes Magyarországot" álmodott. Hogy ezt az utópikus célt nem sikerült elérni, nem meglepő. De az sokkal tragikusabb, hogy az egyébként értelmes és indokolt célkitűzések megvalósítására, értékelésére sem történt valódi kísérlet. És azóta arra sem, hogy új stratégiát hozzanak létre.  

Jelenleg Magyarország az EU egyetlen olyan tagállama, ami még szándékkal sem rendelkezik új drogstratégia alkotására. Pedig ezek a dokumentumok nem csak egy papírfecnit jelentenek, hanem lehetőséget arra, hogy ennek a nagyon összetett problémának a különféle oldalait, szakterületeit egységes keretben szemlélve meghatározzuk, honnan hová akarunk eljutni.

A Főváros által 2023 végén elfogadott Budapesti Drogstratégia jó példát nyújt arra, hogyan tud a döntéshozó a szakma és a társadalom bevonásával egy korszerű drogstratégiát alkotni. 

Az önkormányzatok forrásai és lehetőségei azonban messze nem elégségesek ahhoz, hogy valódi változást hozzanak. Ehhez a kormány, az állam elkötelezettségére lenne szükség - de sajnos a kormánypárt a nemzeti drogstratégia alkotása helyett inkább a fővárosi drogstratégia támadására, elgáncsolására fordítja a figyelmét.

A drogstratégiának nem csak a tartalma fontos, hanem a folyamat is, amelynek során létrehozzák. Jó esetben a civil társadalommal, a szakmai szervezetekkel közösen, párbeszédben. De Magyarországon ez a párbeszéd sem létezik, hiszen egyrészt előbb kiüresedett, majd megszűnt a platformja (Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság, majd Kábítószerügyi Tanács). Másrészt a szakma kísérletei a párbeszéd felvételére rendre a kormányzati elutasítás falaiba ütköznek. A jelenlegi drogháborús kampány bejelentését sem előzte meg semmilyen párbeszéd a szakmával.    

Egy drogstratégiának természetesen akkor van értelme, ha van mögötte költségvetési forrás. A magyar kormány azonban 2021-ben megszüntette azokat a pályázatokat is, amelyek civilek számára voltak kiírva. A költségvetésből erre a területre fordított évi néhány százmillió forint előtte is rendkívül kevés volt, ezután pedig még ez is megszűnt. Az EU-s pénzcsapok elzárása óta a fejlesztési pénzek is elapadtak. Emellett ugyanakkor átláthatatlan módon jelentős, pályázat nélkül odaítélt forrásokkal támogatott egyházakhoz és kormányhoz közel álló szervezeteket, amelyek tevékenysége bizonyos esetekben szakmailag kifogásolható.    

Szintén érvágás volt a hazai prevenciónak, hogy ún. gyermekvédelmi törvény megtiltotta a civileknek, hogy iskolai prevenciót tartsanak a Belügyminisztérium engedélye nélkül. A szakmai és sajtókritikák hatására a kormány idén augusztusban végül pótolta azt a rendeletet, ami lehetővé teszi iskolai prevenciós program létesítését - de anélkül, hogy megfelelő forrásról, képzésekről, módszertani támogatásról gondoskodott volna. A hazai iskolai prevenció nagy részét rendőrök és más jószándékú dilettánsok folytatják, elavult módszerekkel.

Az addiktológiai ellátórendszer az elmúlt 15 évben szintén a leépülés állapotába került, helyzete tükrözi az egészségügyi és szociális ellátórendszer általános betegségeit. A függőséggel küzdő magyar polgárok túlnyomó többsége nem jut kezelésbe. 

Ennek az oka nem csak az, hogy hiányoznak fontos kezelőhelyek és kevés a szakember (a szegregátumok gyakorlatilag ma is fehér foltot jelentenek). De vannak problémák az egészségügyben és szociális ellátásban uralkodó szemlélettel, magas bekerülési küszöbbel is. Sokkal több olyan alacsonyküszöbű közösségi programra lenne szükség, ami ott keresi meg a fogyasztókat, ahol vannak, és olyan támogatást nyújt nekik, amire szükségük van. Ezenkívül szükség lenne arra, hogy a függőséghez vezető, azt erősítő problémákat - lakhatás, iskolázás, munka stb. - a függőségből való felépüléssel együtt kezeljék, integrált szemléletben.  

Mit kell kezdenie ezzel a kérdéssel egy következő kormánynak?

Egy esetleges kormányváltás esetén lehetőség nyílna arra, hogy új, 21. századi alapokra helyezzük a nemzeti drogpolitikát. Ehhez nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Egyrészt helyre kellene állítani azt, ami korábban jól működött, és amit a jelenlegi kormány felelőtlenül szétvert. Másrészt számos nemzetközi ajánlás és jó gyakorlat áll a rendelkezésünkre, amelyek segítségével a mai kor igényeihez, szükségleteihez tudnánk szabni azt, ami már elavult és változtatásra szorul.

Ebben a munkában az addiktológiai szakma is érdekelt és maximálisan partner lenne, tudásával, képességeivel támogatná a kormányt. Jó alapot kínálnak azok az ajánlások, amelyeket szakmai szervezetek 2025. május 16-án szervezett konszenzus-konferenciájukon fogadtak el, a bizonyítékok áttekintésével. Ezek az ajánlások a nemzeti drogpolitika és drogstratégia négy fő pillére - a megelőzés, a kezelés/ellátás, az ártalomcsökkentés és a kínálatcsökkentés (rendészet) - köré épülnek fel. Ez a négypilléres felosztás ma már az európai uniós és a legtöbb tagállami drogpolitikának is az alapját képezi.      

Ami egy új kormány előtt álló legfontosabb lépéseket illeti:  

1) Újjá kell szervezni a leépített nemzeti drogkoordinációt, megfelelő súllyal a kormányzati adminisztráción belül, lehetőleg az egészségügyi vagy szociális minisztérium irányítása alatt. "Drogbiztos" helyett nemzeti drogkoordinátorra van szükség. Ki kell alakítani a szakma, a civil társadalom érdemi bevonásának mechanizmusait.  

2) Képzett szakmai stábbal létre kell hozni egy olyan szakpolitikai háttérintézményt, ami felelős a szenvedélybetegségekkel (beleértve a kábítószereket, alkoholt, dohányzást, szerencsejátékokat) kapcsolatos szakpolitika kialakításáért, jogalkotás előkészítéséért, kutatásokért, képzésekért, nemzetközi kapcsolatokért.

3) El kell kezdeni a szakma bevonásával egy új nemzeti drogstratégia előkészítését. Ezt a folyamatot fel kell használni arra, hogy a helyi közösségek, és különösen az érintettek és hozzátartozóik hangját minél jobban felhangosítsuk. Ez egy remek alkalom arra, hogy feltárjuk a problémákat és társadalmi párbeszédet folytassunk a megoldásokról.

4) A drogstratégia végrehajtásához megfelelő költségvetést kell rendelni, aminek része egy olyan átlátható pályázati rendszer, ami fenntartható finanszírozást biztosít a kezelés/ellátás, a megelőzés és ártalomcsökkentés terén dolgozó civil és állami szervezetek, intézmények működéséhez, fejlesztéséhez, érdekérvényesítéséhez, hálózatépítéséhez.  

5) Ha radikális büntetőjogi reformra nem is lesz alkalmas a kormányváltás utáni politikai helyzet, a drogstratégiával párhuzamosan szükség lesz a jelenlegi büntetőjogi szabályozás valamiféle korrekciójára. Így a nemzetközi (ENSZ, EU) ajánlásokkal harmonizálni, arányossá tenni a büntetőjogi szankciókat, biztosítani a büntetőeljárás alternatíváit, kiszélesíteni, átalakítani az elterelés rendszerét.

6) Ár- és adópolitikával, minimálár bevezetésével, a reklám és marketing szigorú szabályozásával korlátozni kell az alkohol hozzáférhetőségét, különösen a fiatalabb generációk számára.  

7) Az általános "hajtóvadászat" helyett a büntető-igazságszolgáltatásnak a szervezett bűnözés felszámolására, a nyílt színi drogfogyasztói-árusítási terek felszámolására kell összpontosítania az erőforrásait, közösségi szintű problémamegoldással, együttműködve a szociális és egészségügyi ellátórendszerrel.

8) Ki kell alakítani a drogprevenciós programok akkreditációs rendszerét, amely az engedélyezés mellett kellő figyelmet fordít a szakemberek képzésére, a jó gyakorlatok elérhetővé tételére, monitorozására és értékelésére, és javítja a közpénzből támogatott programok minőségét, költséghatékonyságát.

Egy új nemzeti drogpolitikának az emberi méltóság, az ember jogok és a tudományos bizonyítékok tiszteletén kell alapulnia. Egységes megközelítést kell alkalmaznia az alkohol és a kábítószerek problémás használatával kapcsolatban. Integrált szemléletben kell megközelítenie a drogfüggőséget az azt újratermelő rendszerszintű tényezőkkel, hajléktalansággal, mélyszegénységgel, kezeletlen mentális zavarokkal, a gyermekek elhanyagolásával és bántalmazásával stb. 

A fogyasztók üldözése helyett a szervezett bűnözés elleni fellépésre kell hangsúlyt fektetnie. Törekednie kell a közösségi részvételre és partnerségre, a civil társadalom, a szakma bevonására. Átlátható és fenntartható finanszírozást és minőségbiztosítást kell nyújtania. Ezzel lehet garantálni azt, hogy valódi és tartós változást érjünk el a drogjelenséggel kapcsolatos problémák visszaszorítása terén.

A 21. századi nemzeti drogpolitika nem szemellenzős drogellenes háború, hanem józan és határozott, együttérző és közösségi beavatkozások politikája.

Szerző : Sárosi Péter, Drogriporter.hu 

Címlapkép:Pixabay