Folyami duzzasztást áramtermelésre Magyarországon? – Ezt el kellene már engedni

Szeptember végén egy G7 podcast nyomán a Telexben megjelent egy cikk, amelyet később a Kontroll is szemlézett„Olyan zsákutcába hajtott Magyarország Bős–Nagymarossal, amiből azóta sem tud kijönni” címmel. A podcastben a szakértő beszélgetőtárs Mészáros Csaba vízépítő mérnök, a BME nyugalmazott címzetes docense volt. A beszélgetés és ennek nyomán a cikk hangulata-mondandója az, hogy a „zöld vízenergiát” kár, hogy nem hasznosítjuk, és Magyarországon erre komoly esély kínálkozna, mert a potenciális készleteinknek csak egytizedét fogjuk áramtermelésre. A mostani írásban én pont azt vitatom, hogy ez megérné. Nem fogom leírni valamennyi vízlépcső ellenes-érvemet, hisz korábban a Kontroll felületén ezt már megtettem. Nagyságrendekről beszélek most, illetve olyan toposzokról, amelyeket el kellene már engedni.

Mészáros Csaba (akivel milyen jól egyetértettünk például az Alföld szavannásodásának megakadályozására teendő lépésekről) azt mondja:

(1) hogy Magyarország elvi vízerőkészlete 1000 megawatt, és ennek kihasználásával a hazai energiatermelés akár több mint 10 százaléka megoldható lenne vízenergiából;

(2) hogy példát vehetnénk például Albániáról, Norvégiáról és Ausztriáról, amely országok nagyrészt vízenergiát használnak, és

(3) hogy „lehetne erről értelmes vitát folytatni, ha a társadalmat objektíven tájékoztatják”.

Utóbbival nagyon egyetértek, ez a cikk is ezzel a céllal íródik. A másik kettőn viszont kérem, gondolkodjunk el, főleg a mérnök kollégák. „Magyarországon (a vízenergia) az áramtermelésnek csupán egy százalékát adja, ami az egyik legalacsonyabb arány Európában” – veti a társadalom szemére a cikk, csak hát az ügyben tessék a földrajzra, vagy ha nagyon berzenkedünk, Trianonra mutogatni: Magyarország Európa egyik leglaposabb országa. A példaként állított országokban alföldből van kevés, magas hegyekből sok, nálunk utóbbiból semmi. Néha elcsodálkozom, hogy egy újságíró hogy nem jut el magától is eddig a kérdésig.

Az igazán jól duzzasztható folyószakaszainkat elcsatolták Trianonban. Kb. a Duna maradt, és annak is a legerősebb része Bősnél már duzzasztva van.

Ami az elvi vízerőkészletet illeti: a megadott szám nagyságrendileg helyes. A számolás sem túl bonyolult, az egyes folyószakaszok lejtéséből és vízhozamából egy egyszerű szorzással előállítható a kilométerenkénti vízenergia-mennyiség. Magyarországon gyakorlatilag csak a Duna, a Dráva és a Tisza játszik ebben a ligában, a többi folyónkon – akár a régóta működő kisebb erőműveink néhány megawattos kapacitását figyelembe véve – országos mértékkel nem lehet nagyot alkotni (helyileg persze igen). A Duna magyarországi lejtése a bősi üzemvízcsatorna alatt kb. 7 cm kilométerenként, ami kb. 1,25 megawatt elvi teljesítménynek felel meg kilométerenként. Száz kilométernyi folyószakaszban ez 125 megawatt (egy paksi blokk negyede), ennek szűken négyszerese, ami a déli határig összejön (Bőst kihagytam: azt már használják illetve talán majd használjuk). A Tisza is jórészt ki van használva: Tiszalök és Kisköre is termel áramot, csak nem sokat (összesen 50 MW teljesítmény alatt). A Dráván lenne még keresnivaló, de az határfolyó, és a horvátok Perlakig lépcsőzték is, tehát közösködve is max. egy duzzasztóra lenne lehetőség – ha lenne miért.

Ehhez a dunai „kilométerenként 7 centi” lejtéshez az tartozik, hogy Ausztriában ez azért kb. tízszer vagy még többször ennyi! A majdnem ekkora vízhozamból tehát ott kilométerenként sokszor ennyi energiapotenciál jön ki.

És a „potenciál” nem „termelés”! Ha elfogadom (és elfogadom) az 1000 megawattos potenciált, akkor annak 80, vagy nagyon jó technológiával talán 90%-ával számolhatok a drót elején. Az ország áramtermelése 2023-ban 35 TWh volt, ha átszámolom átlagos és folyamatos teljesítményre, az kb. 4000 MW (Paks-1 kétszerese). Ennek 10%-a kifacsarható a Dunából, a kérdés, hogy milyen áron és milyen következményekkel.

Mészáros Csaba felsorol néhány ellenérvet is a vízlépcsőkkel kapcsolatban. Szerinte „a vízlépcsők megnehezítik a halak, különösen a vándorhalak mozgását”, illetve „a lassabb áramlás miatt a lebegtetett hordalék leülepszik, az áttetszőbb vízben pedig könnyebben szaporodhatnak az algák. Szintén gondot okozhat, ha betömörödik a folyómeder alja, befolyásolva a parti szűrésű kutak víztermelését. Más országokban azonban képesek ezeket a problémákat kezelni, egyre több olyan műszaki megoldás létezik”. Én a halakat és az algákat – bocs a környezetvédőktől – most elengedném. Igen: a budapesti ivóvíz nagy részét adó parti szűrésű kutak használhatósága a kulcs. Nemcsak a tömörödés, de egy nagymarosi duzzasztás miatt a Budapest feletti Duna-szakaszon előálló kb. 1-1,5 méter plusz bevágódás miatt. És persze „egyre több műszaki megoldás létezik”, de azért ne feledjük az árcédulát sem. A római parti mobilgátra is azt mondták, hogy „van műszaki megoldás”, csak a végén negyvenmilliárdba került volna – és a működőképességben még mindig vannak kételyek. Szóval a fő kérdés Nagymaros kapcsán az, és mindig is az volt, hogy lesz-e víz a pesti csapokba?

Azt viszont, hogy „az Adonynál és Fajsznál tervezett vízlépcsők nemcsak áramtermelésre, hanem a paksi atomerőmű hűtővíz-ellátásának biztosítására is alkalmasak lennének” hadd kontrázzam azonnal. Pakson sem most, sem Paks-2 esetleges (bár most már több mint bizonytalan) üzembe helyezése esetén sem az a gond, hogy fel kell emelni a vizet (a szivattyú elég stabil találmány), hanem az, hogy a beérkező folyóvíz nyáron sokszor túl meleg és ehhez hozzáadva az erőműből kivezetett hőt, meghaladja a – sajnos csak korábban – előírt harminc fokot. Csinálj állóvizet a Dunából egy duzzasztóval és ebből sokkal nagyobb baj lenne!

A folyó energetikai potenciálja lépcsőzés hiányában sem megy „veszendőbe”: a folyó bizonyos szinten tisztán tartja, tisztítja magát és szállítja a hordalékát is. Kivehetjük belőle a „megawattokat”, de akkor ezt elveszítjük. Ha pedig mesterségesen akarjuk pótolni, hát az többe kerül. Abban persze egyetértek Mészáros Csabával, hogy van, ahol – igaz, nem áramtermelésre, de – kell a duzzasztás. A tiszai vízpótlás, táji víztárolás megvalósításához szimulálni kell az eltűnő nagyvizeket és a nagyon alászállt vízszint miatti talajvíz-leszívást is csökkenteni kell. Ez egy szép feladat lesz a magyar vízépítő szakmának.

Zárszóként annyit, hogy ne gondoljuk a vízépítésben szitokszónak a „politikát”. Ezek annyira összetett kérdések, ahogy Mészáros tanár úr is mondja: vízépítési, hajózási, energetikai, vízgazdálkodási, környezeti – és én hozzáteszem: pénzügyi érvek olyan kavalkádja ez, amely politikai – szakpolitikai! – viták után kiált. Nem azt értem alatta, hogy milyen politikai módszerrel nyomható le a helyiek torkán, hogy oda épüljön valami, hanem hogy ezt és ezt a hasznot ilyen és ilyen kárral ÉS ENNYIÉRT el akarom-e érni? Én ezügyben nagyon nem vagyok meggyőzve. Ha az energiaegyenlegünkön akarunk javítani, szerintem nagyon sokáig hasznosabb a takarékossági elemek (szigetelés, korszerűbb villamos hálózat) beépítése, mint az, hogy „jaj, duzzasszunk már legalább egy kicsit, az milyen zöld”.

Fotó: Unsplash