Szó szerint zsebre teszi Magyarország jövőjét a NER-es elit

Szólj, ha tudsz ilyet - ez volt a jellemző reakció azoktól a szakemberektől, akiket a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara költéseiről kérdeztem meg. Két reklámipari kreatív terület volt, ahol alapvetően ugyan kiderült, hogy Balásy Gyula vállalkozásai mennyit számláznak a közpénzből gazdálkodó kamarának, de elsőre nem volt egyértelmű, hogy mi lehet viszonyítási alap.

Az art director 28 ezer forintos óradíját a magyar filmipar jellemzően magántőkéből működő részében elképzelhetetlennek tartották. Ebben a pozícióban 100 ezer forintos napidíj a belépő, ami tapasztalat és alkuk függvényében egészen 130 ezer forintig kúszhat. Munkaviszony nincs, vállalkozói szerződés van. Az összeg elsőre jól hangzik, csakhogy ez a pénz 12 órás munkanapért jár és gyakran azt is jelenti, hogy a félnapi munkán felül is kell teljesíteni akkor, hogy ha valaki bent akar maradni a produkcióban. A produkciós irodák általában profitorientáltak, mint minden piaci alapon működő vállalkozás és épp ezért abban érdekeltek, hogy egy nap alatt annyi felvétel készüljön, amennyit az alkotók és a szereplők bírnak. A nem ritkán sokmilliárd forintos költségvetés nagy része megy el a látványvilágra, amiért egyebek mellett az art directorok felelnek a forgatás alatt, nem csak a nap 12 órájában. A 130 ezres fizetés 12 órás munkanapra leosztva kevesebb, mint 11 ezer forintos órabért és óriási anyagi felelősséget jelent. Az összeg soknak tűnhet, de a munka projektalapú, ami azt jelenti, hogy egy film után van, hogy hónapokig nincs hasonló megbízatása az iparágban dolgozóknak.

A reklámszakmában dolgozó ismerősök ugyancsak szép összegnek tartják a 28 ezer forintos art directori óradíjat. Egy tapasztalt, sokat látott profi vezetőnek is megvan az ára, de ez magasabb annál, mint amennyit elkérhetnek a piaci alapon működő vállalkozások többségénél. Irreálisnak nevezték azt, hogy valaki napi nyolc órával számolva 224 ezer forintot keressen, főleg olyan jellegű projekteken, mint amilyen megrendeléseket a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara adott a New Land Mediának és a Lounge Designnak. Piaci körülmények között ez már csak azért is lehetetlen, mert az ilyen megbízásokat általában pályáztatják, és a jobb ajánlat nyer. A közbeszerzésnek megfelelő ajánlatkéréseket/pályázatokat az állammal ellentétben pedig nem úgy bonyolítják le, hogy egy-két konkrét cég tudjon rájuk jelentkezni. Hiszen abban érdekeltek, hogy a lehető legkevesebb pénzért a lehető legjobb szolgáltatást kapják meg. Ki keres ennyit ebben a pozícióban? - tették fel többen a kérdést, de amikor kiderült, hogy nem piaci szereplőről van szó, akkor a hangjukon addig hallható izgatottság alább hagyott.

Fotósok közül sem sikerült olyannal beszélni, aki hallott már 80 ezer forint/órás napidíjról. Arról korábban itt írtunk, hogy az állami megrendelésekből nyolc év alatt az ország egyik leggazdagabb emberévé váló Balásy Gyula cége 800 ezer forintért egy 10 órás rendelkezésre állást és 40 darab nyomdai minőségű fotót biztosított a közpénzből "gazdálkodó" iparkamarának. Az ország legjobbnak mondott esküvői fotósai sem kérnek el ennyi pénzt egy egész napos, tehát nem csak 12 órás fotózásért, a szakmában pedig a 20-30 ezer forintos óradíj a jellemző. Ez már az a szint, ahol saját profi felszereléssel dolgoznak, sok esetben külföldre is. Az egyik fotós azt mondta, hogy létezik az a fajta ügynökségi konstrukció, ahol az ügynökség munkát közvetít ki egy százalékos jutalékrendszeren belül, így elképzelhetőnek tartja azt, hogy egy munkáért ennyit számláznak ki. Mindenesetre olyanról még nem hallott lassan három évtizedes karrierje során, aki ilyen díjazással dolgozott volna.

Minden bizonnyal sok olyan elismert és sokat látott szakember van, akik nem 150-200 ezer forintért írnak meg egy 1-6 ezer karakter közötti reklámcikket az iparkamaráról. Ha a vállalkozók érdekképviseleténél tisztában lennének a piac működésével, akkor minden bizonnyal alá sem írtak volna egy olyan szerződést, ami alapján ilyen áron dolgozhat nekik bárki. Mégis, ki írja ezeket a piárcikkeket? J.K. Rowling vagy Stephen King?

A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elméletileg vállalkozókból áll, és a vállalkozókat képviseli, ha már erre hivatkozva él az ő pénzükből. Egész egyszerűen érthetetlen, hogy ez a szervezet hogyan engedheti meg magának, hogy - akár bármilyen felsőbb kényszer hatására - ilyen, laikusok számára is aránytalanul magas áron rendeljen meg közpénzből olyan munkákat, amelyet biztos, hogy töredékáron is el tudna végeztetni. Abban az esetben persze, ha nem a Rogán Antal-féle korrupciós gépezet láncszemeiként segítenének a közvagyont magánvagyonná alakítani, mint ahogy ezt teszik minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen túlárazott munkát kifizetnek. Elméletileg vállalkozókról van szó, és az olyan vállalkozó, aki olyan felelőtlenül szórja a pénzt, mint a kamara, általában csődbe szokott menni. Vagy előbb-utóbb börtönbe.

Vajon a 800 ezer forintos egynapos fotózásból mennyi pénzt kap meg a fotós, és mennyi marad Rogán Antal kedvenc reklámszakemberénél? Balásy állíthatja magáról, hogy "piaci" alapon működik, épp ezért nem kellene azt sem elmondania, hogy ha havi fix 500 ezer forintos fizetésre bejelentett fényképésszel fotóztatná végig az állami cégeket, miközben kiszámlázza a 800 ezer forintos napidíjat minden egyes alkalommal. A megbuherált közbeszerzések világából kilépve valószínűleg "éhen halna", vagy tudna ő nagyon gyorsan valós piaci áron dolgozni. Például elképzelhető, hogy a 800 ezerért vállalt munkát 200 ezerért is elvállalná. De az állam rossz gazda, amiért büntetés nem jár, a jutalom viszont tízmilliárdos osztalékok formájában évről-évre a bankszámlán landol.

Balásy Gyula nemcsak a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarának, hanem a Rogán Antal által felügyelt Nemzeti Kommunikációs Hivatal alá tartozó állami szervezeteknek is dolgozik a kommunikációján. Így a közpénznek azt a trükkös, legmagasabb szinteken szentesített magánvagyonná alakítását, amit Parraghéknál végzett, még több tucatnyi, közpénzből működő szervezetnél csinálhatja. 

2020 óta lehet tudni, hogy Orbán Viktor édesapjának bányacége, a Dolomit Kft. lényegesen drágábban – esetenként 60-70-százalékkal magasabb áron – árulja a termékeit, mint a főbb versenytársai. A cég rendszeres beszállítója nagy állami beruházásoknak, 2019-ben a bevételének 45 százaléka volt profit. Az esetenként 60-70 százalékkal magasabb ár itt - mivel közpénzről van szó - azt jelenti, hogy Orbán apjának vagyonosodása miatt ennyivel kevesebb épült a köz számára ahhoz képest, mint amennyi épülhetett volna. Főleg, hogy a köveket jellemzően a nagy útépítéseket rendre megnyerő, az építkezést/karbantartást azóta már koncesszióban végző Szijj László és Mészáros Lőrinc végzi, akik nem véletlen, hogy képtelenek külföldön úgy boldogulni, mint itthon Orbán Viktor segítségével.

Ahol belefér az, hogy állami szervek ilyen túlárazott megrendelésekre költenek, ott bele kellene férnie annak is, hogy a gyermekotthonokban minden patika állapotú, a kórházi vécékben pedig meleg víz és vécépapír is van. Valószínűleg senki nem sajnálná a balásygyuláktól és a mészároslőrincektől azt, hogy ha normális piaci körülmények között keresték volna magukat rommá. Hogy ha például a gyermekotthonokban minden patika állapotú lenne, a kórházi vécékben pedig meleg víz és vécépapír is lenne, akkor sem tűnne fel sokaknak az, hogy állami pénzekkel tömik úgy a zsebüket, mintha nem lenne holnap. Ha nem a gyermekotthonokból, a kórházakból, az úthálózatból, a mentősöktől, az alapellátásból, az oktatásból és a többi, hasonlóan problémás területről hiányozna minden egyes fillér, ami ezekhez az emberekhez kerül tisztességesnek nem nevezhető módon, akkor nem lenne baj.

De baj van. Ezeknél az embereknél van az a sok ezer milliárdnyi közpénz, amiből a fent felsorolt területek többségén érdemi javulást lehetett volna elérni. De a minőségi oktatásból luxusjacht lett, az utak egy része magánrepülővé alakult, a kórházi vécépapír és a meleg víz helyett jutott milliárdos esküvő Andikának, gyermekotthonok helyett pedig egy nyaraló itt, egy offshore-számla ott. Ők legalább már 2030 előtt elérték az osztrák életszínvonalat.

Mindenki másnak marad a rendszerváltás óta bukdácsoló, éltanulóból uniós sereghajtóvá lecsúszott Magyarország. Ahol sikerek híján már azt is kormányzati teljesítményként könyveli el a választásra jogosultak jelentős része, hogy az EU többi országához hasonlóan nincs háború. És ahol az emberek nagy része nemhogy egy nap vagy egy hónap, de két hónap alatt sem keresi meg azt a pénzt, amit közvagyonból simán odaadnak egy napnyi "munkáért" Balásy cégének.