„A nevelés teszi az embert, és az ember a hazát” - 250 éve született Brunszvik Teréz

Az úgynevezett „hosszú 19. század” időszakát (1789-1918) háborúk és társadalmi forrongások szabdalták Európában. Mégis, a bölcs, felelős és belátó államvezetésnek köszönhetően ezt a korszakot Magyarországon szokás „békebeli kornak” nevezni. Ki ne ismerné a korból Széchenyi István, Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc nevét? Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy „a legnagyobb magyar” Bécsben született, németül legalább olyan jól beszélt, mint magyarul, fiatalon pedig bejárta Angliát, hogy aztán hazahozza az ott látottakat, és megalkossa nagyívű életművét a hídépítésben, a gazdasági rendszer modernizálásában, a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásában, a dunai és balatoni hajózásban, a modern lótenyésztés meghonosításában, és sorolhatnánk. 

Eközben a szabadságharc kormányzója és népdalok hőse, Kossuth, bejárta Amerikát, majd Torinóból küldte haza intéseit a „Kasszandra-levelekben”, és itt érte a halál is, amellyel kiérdemelte a „turini remete” melléknevet. A „haza bölcse”, Deák pedig, bár egész életét Magyarországon élte, családja a mai Szlovéniából származott, és ő maga is kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett Európában.

E három nagy mellett számos kiemelkedő férfi nevét őrzik joggal a történelem lapjai. Csak nem régóta kezdjük viszont egyre világosabban látni, milyen jelentős szerepet töltöttek be okos, bátor és elhivatott nők hazánk társadalmi átalakításában és felvirágoztatásában, a „békebeli kor” megőrzésében. Ennek a sornak előfutára és kísérője volt sokak mellett a napokban éppen 250 éve született Brunszvik Teréz. Ő 1775. július 27-én született Pozsonyban, amely pezsgő város akkoriban a magyar országgyűlések színtere volt. 

Aki ismeri a nevét, leginkább óvodaalapító tevékenységéről emlékszik rá. Pedig életútja jóval színesebb volt. Édesapja, Antal, Mária Teréziától kapott grófi címet és vele a martonvásári birtokot, amely később Teréz életében is meghatározó lett. Csakhogy Teréz 18 éves korában elvesztette édesapját, ezután pedig édesanyjával Budán, Bécsben, Oroszországban, majd hosszabb ideig Svájcban élt.

Svájci tartózkodása alatt ismerkedett meg a nagyhatású neveléstudóssal, Johann Heinrich Pestalozzival, akinek nézetei Brunszvik Teréz gondolkodásának magjává váltak. Pestalozzi korának önkényes berendezkedését látva az oktatást egy épület metaforájában írta le. Mint mondta, ennek az épületnek „legfelső emelete a tökéletes építőművészet csodája, de ezt csak kevesen lakják. Legalul beláthatatlan embertömeg lakozik, melynek teljesen ugyanolyan joga van a napfényhez és a tiszta levegőhöz, mint a legfelső emeletieknek, azonban az ablaktalan lyukak undorító homályában magukra hagyják őket, sőt azoknak, akik semmi egyebet nem tesznek, csak fel merik emelni a fejüket, hogy a legfelső emelet lakóinak ragyogó életébe bepillantsanak, könyörtelenül kiszúrják a szemét.” Ilyetén módon elkeseredve Pestalozzi életcéljává tette az alsóbb néprétegek oktatásának ügyét. Nevelési elveinek összességét talán „a kéz, a fej és a szív együttes kiművelése” fontosságának hangsúlyozásában írhatjuk le. Vagyis olyan, rendkívül gyakorlati oktatást valósított meg iskoláiban, ahol a tanulók az elméleti tudás mellett a megéléshez szükséges szakmai ismereteket is elsajátíthattak, de nem nélkülözték a világos morális útravalót sem. Nebulói pedig szinte egytől-egyig a társadalom szegény, marginalizált rétegeiből kerültek ki.

Brunszvik Teréz Pestalozzi nevelési elveitől áthatva és inspirálva érkezett haza Magyarországra, a polgári átalakulás lázában égő Európából. Erre a szoros kulturális kapcsolatra jellemző, hogy ő állította fel hazánkban az első karácsonyfát, német mintára, a család martonvásári kastélyában, 1824-ben. A karácsonyfa-állítás aztán az általa alapított oktatási intézményekben is szokás lett, és innen terjedt szét egész Magyarországon.

Teréz pedig szinte szent megszállottsággal és hevülettel látott neki a korban modern nevelési-oktatási intézmények létrehozásához. Sokatmondó, hogy egyszerre kezdett neki óvoda építésének budai otthona közelében, a krisztinavárosi Mikó utcában, valamint a család birtokán, Martonvásáron. A budai intézmény hamarabb készült el, és 1828. június 1-én nyitotta meg kapuit, ezzel pedig az első óvoda lett az egész osztrák Habsburg Birodalomban. Teréz ezen intézményeket Angyalkertnek nevezte. Célja volt velük a gyermekek megfelelő nevelése és értelmes elfoglaltsága mellett az is, hogy segítse azokat a szegény sorsú édesanyákat, akik családjuk szűkös megélhetése érdekében addig kénytelenek voltak, gyermekeiket akár egész napra magukban otthon hagyva, munkát vállalni. Teréz saját költségén 13 óvodát alapított és működtetett, de halálakor ezek száma, az általa létrehívott mozgalom hatására, már összesen 80 volt országunkban.

A lánglelkű Brunszvik Teréz azonban ezzel sem elégedett meg. Még 1828-ban, a Pestalozzi-elvek alapján működő ipariskolát hozott létre Krisztinavárosban, majd egy évvel később, ugyanitt, kifejezetten a cselédlányok oktatására cselédiskolát alapított. Kitörölhetetlen hatással volt ugyanakkor unokahúgára, Teleki Blankára is, és őt segítve részt vállalt az első pesti és második magyarországi, magyar nyelvű leánynevelő intézet létrehozásában, a mai Szabadság téren. Ennek a pesti intézménynek a megalapítása 1846-ban egyébként csak röviddel maradt el a miskolci református lánynevelő intézet megnyitásától, amelyet Karacs Teréz hozott létre, az év szeptember 8-án.

Brunszvik Teréz 1861. szeptember 23-án hunyt el, Martonvásáron. Ma is itt van eltemetve, a család mauzóleumában. Martonvásár éppen az ő születésnapján nyert városi rangot, 20 évvel ezelőtt.

Európa korabeli, természetes kulturális egységét jól jelzi Teréz és a Brunszvik-család szoros kapcsolata a zeneszerző Beethovennel is. Beethoven a kor egyik „popsztárjának” számított egész Európában. Mégis elvállalta a Brunszvik-lányok zenei oktatását. Ebből a célból hosszan időzött a család budai otthonában, de többször megfordult Martonvásáron is, eközben pedig bensőséges barátságba került a családdal. Hogy barátságnál többről is szó lehetett, azt mutatja, hogy a zeneszerző „A halhatatlan kedveshez” címzett leveleit valószínűleg Teréz húgához, Jozefinhez címezte. Elég valószínű, hogy a máig kedvelt Für Elise című szerzeményét is Jozefinhez írta, bár a mű múzsája lehetett egy német hölgy is. Beethoven Örömódája egyébként, amely Friedrich Schiller Az örömhöz című versének megzenésítése, napjainkban az Európai Unió himnusza.

Mindez jól példázza, milyen természetes, határokon átívelő kulturális, identitás-beli testvériségben éltek a korban Európa nemzetei. Ez a kapocs a kor nemesi családjai között kétséget kizáróan megvolt, de ekkoriban parasztok, iparosok és tudósok sokasága is bejárta Európának a hazájától távol eső vidékeit, hogy aztán az ott tapasztaltakat hazavigye, saját maga és a nemzete javára. Ennek az egységes pulzálásnak Magyarország is szerves része volt. Örömteli, hogy Európának ez a szabadon átjárható volta a 20. század végén, a le nem írhatóan embertelen háborúk és szenvedések századának elmúltával, újra megvalósult az Európai Unióban, amelynek a 21. század hajnalától hazánk is újra része.

A Brunszvik Terézhez hasonló elődök nyomán meglepő lehet, hogy Magyarországon a nők egyenlőtlensége, valamint a marginalizált helyzetű gyermekek oktatási esélyegyenlőtlensége továbbra is égető kérdés. 

Jelenleg a nők ugyanazért a munkáért még mindig jellemzően kevesebbet keresnek, és gyakran választani kényszerülnek gyermekvállalás és munka, tehetségük kibontása között. A jelenlegi magyar kormányban, amely magát családbarátnak nevezi, egyetlen női miniszter sincs. A szociokulturálisan hátrányos helyzetű gyermekek oktatási szegregációja, valamint a fiatalok általános kilátástalanság-érzése pedig égbekiáltó. Úgy gondolom, helyes a jövő évi választásokon olyan politikai erő mellett dönteni, amely ezek megszüntetését tűzi zászlajára, Európai Uniós képviselőcsoportjában a nők máris többségben vannak, leendő miniszterei között pedig deklaráltan több nő is helyet kap majd. Hiszen, amint Brunszvik Teréz megfogalmazta: „A nemes embernek nem vér szerinti, hanem szellemi és szívbéli rokonsága van”, márpedig: „a nevelés teszi az embert, és az ember a hazát.”

Szerző: Csercsa Balázs történész, bibliakutató 

Fotó: Brunszvik Teréz szobra Martonvásáron / Facebook