Zalatnay István: Lesz-e jóízű rendszerváltozás?

Magyarország rendszerváltozás küszöbére érkezett. Jó eséllyel már jövőre megtörténik vagy legalábbis elkezdődik. Kérdéses azonban, hogy milyen lesz ez az újabb. A legutóbbi rosszul sikerült. Az egész régióban a legrosszabbul. A kudarcot jelentős részt az okozta, hogy rosszkedvű volt az egész folyamat. A „most jobbá tesszük a világot” mámorát rövid időre és akkor is inkább csak az értelmiség egy része élte át. A többség csak tudomásul vette; néha örülve, de inkább flegmatikusan.

Paradox módon azért, mert nem volt annyira rossz előtte, hogy remegve kellett volna áhítani a változást. A kádári szocialista biedermeier világában, amikor békében hagyta a rendszer azt, aki betartotta a „nem politizálunk” parancsolatát, amikor önkizsákmányolás árán egyre többet és divatosabbat lehetett fogyasztani, amikor az ügyesebbje (jó)néhány évi spórolás után akár spanyolba is lecsoroghatott egy nyáron, és amikor – ó kéjek kéje! – jókat lehetett élcelődni a szocialista tömb senyvedőbb fiain, nos akkor nem születhettek forradalmi álmok. Mézga Géza nem vágyakozott a barikádra. Nagyon jót csak nagyon rosszban élő ember szokott remélni 

Az 1980-as évek végén körvonalazódó jövőképekből lett pártok a rendszerváltozás után kíméletlen – vagyis tulajdonképpen normális – politikai csatározásokba kezdtek egymással. Az ehhez nem szokott társadalom azonban elszörnyedve szemlélte a viaskodást. Ezért nemcsak a „forradalmat csinálunk” mámora maradt ki az emberek életéből, hanem a „nagy jó történt velünk” szelídebb öröme is. „Malaise”, rosszkedv, örömtelenség, kelletlenség lengte be előző rendszerváltozásunkat.

Elkerülhető-e, hogy másodszor is belelépjünk ugyanebbe a folyóba? Nem könnyű. A közéleti vitákat egy kettősség jellemzi.  Nyilvánvaló, hogy a tét a NER maradása vagy bukása, leváltásához pedig a Tisza Párt minél nagyobb győzelmén keresztül vezet az út; ugyanakkor a népfront jellegű ellenzék különböző színezetű részei mind szeretnék, ha a Fidesz leváltása után szerepük lehetne. Erőteljesek olyan törekvések, amelyek érthetők, de ebben a helyzetben politikailag kudarcra ítéltek: olyanok, amelyek együttműködésre akarják rávenni a Tiszát, miközben az kontraproduktív lenne a fő cél szempontjából, amelyek a Tiszára szavazáshoz szigorú elvárásokat fogalmaznak meg valódi alkupozíció nélkül. 

És mégis: csapda helyzet ez mindenki számára. Egy rendszerváltozás politikainál több, történelmi léptékű esemény, amihez politikustól általában elvárhatónál tágabb összefüggésben kell gondolkozni. Az egyedüli erős szereplő, a Tisza Párt nincs kényszerhelyzetben, de ahhoz, hogy jóízű legyen a rendszerváltozás, amely fel tudja szabadítani a társadalomban szunnyadó pozitív erőket, a politikailag szükségesnél szélesebb konszenzusra kell törekednie; a lehetséges partnereknek pedig merniük kell bizalmat szavazni. A tét az ország mentális állapota és abból fakadó teljesítőképessége, egy olyan korszak, amelyben a jó lehetőségek válnak valóra. 

Ezért nem jó, ha sokan csak kisebbik rossznak gondolják azt, ami a választás után jön, ha rémképeket rajzolnak egy esetleges újabb önkényuralomról. Betegítő a vergődés, amelyben hol a megszabadulás érzése kerekedik felül, hol a bizalmatlanság, a félelem a jövőtől. Mert az újabb rosszkedvű rendszerváltozáshoz vezethet csak.

Mit lehet tenni pozitív forgatókönyv érdekében? Elsőként is tudatosítandó, hogy a 35 évvel ezelőttivel ellentétben most nem választás, hanem népszavazás lesz. Mivel a Fidesznek nevezett mostani MSz(M)P virulensebb, mint az akkori, szükség van minden erő összefogására. Akkor a választás fő kérdése már fél évvel megrendezése előtt eldőlt. Most nem. Akkor az utolsó hónapokban rakétasebességgel távolodtak egymástól a rendszerváltó erők. Most, ha felelősségteljesek, közeledniük kell egymáshoz.

És lehet is. Mert egyik oldalon (már) nem reális félelmektől, másikon irreális reményektől mentesen lehet aktuálpolitikainál alapvetőbb konszenzusra törekedni. (Leegyszerűsítéssel egyik oldalon a kormányzásra készülő Tiszát, másikon a baloldali, liberális és zöld erőket értve; nem pártroncsokat, hanem inkább értelmiségi réteget, kulturális tőkét, megmaradt intézményeket.) Ilyen konszenzushoz fogalmazok meg néhány gondolatot a továbbiakban.

Sokan félnek, hogy a Tisza egy a NER-hez hasonló rendszert hozna létre. Mert kétharmaddal módja lenne rá, és mert Magyar Péter a Fideszben szocializálódott. De gondolhat-e erről mást az érintett, mint bárki, akinek olyan szándékot tulajdonítanak, amelynek nyomát sem fedezi fel önmagában? Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen „puccsnak” az objektív feltételei sem állnak fenn.

Ettől még azonban a félelmek valósak, nem pusztán sanda politikai szándék termékei. Nem érthetők az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján? A kiábrándult konzervatívok is hosszú gyötrődés után látták be, hogy Orbán tényleg mindenben a meghirdetett ellenkezőjét teszi. A kívülálló, aki nem ismeri az adott közeg belső szerkezetét, kódrendszerét, rezdüléseit, hogy ne hajlana arra, hogy rémképekkel pótolja az ismerethiányt?

Mindenesetre a tisztánlátásért sokat tett Békés Márton, akitől tudhatni, hogy Magyar Péter már 2019-ben a leghevesebben ostorozta belül a fideszes világ fertelmességeit. Arról beszélt, amit belül is sokan gondoltak, csak nem voltak olyan „őrültek” – co. Gulyás Gergely Magyar Péter jellemzéseként – hogy kimondják. 

A félelmeket eloszlatandó egyesek szerint az áprilisi választás után záros határidőn belül újat kellene tartani arányosabb képviseletet biztosító törvény alapján. Tehát győzze le a Tisza a sárkányt, vállaljon kamikáze kormányzást a tönkretett, szándékosan is államcsőd szélére lökött országban, majd, amikor népszerűsége a padlón van, írjon ki új választást? Magyarán Szent György a sárkányölés után kövessen el öngyilkosságot. Tekintheti-e ezt az igényt másnak a Tisza, mint impertinenciának? 

Mégsem pusztán gyermekded csőbe húzási kísérletről van szó. Jövőre nem normális, demokráciához illő választás lesz, hanem népszavazás. A szimuláltból valódi demokráciába való átmenet azonban nem is normális állapot. A NER lebontására akkor van legjobb esély, ha a Tisza kétharmados többséget kap, aminek birtokában nyilván ki is akarja tölteni mandátumát. Új választási törvényre akkor csak négy év múlva lesz szükség; tényleg nincs időbeli prioritása. De nagyon is van, ha a Tisza bizalmat kér lelkes támogatóinál szélesebb rétegektől. Ha jókedvű rendszerváltozást akar. Ezért tenné bölcsen, ha egyértelműen elkötelezné magát arányosabb választási rendszer mellett, és jövő év áprilisa után azonnal nekikezdene egy széles konszenzussal bíró választási törvény kidolgozásának. 

A bizalomhoz szükség van a másik sérelmeinek megértésére. Felmérések mutatják, hogy nem szolgálná a rendszerváltozás sikerét a Tisza együttműködése a korábbi ellenzékkel. 

Ettől még azt nem jogos számonkérni, hogy miért nem győzték le Orbánt más, sokkal kedvezőtlenebb helyzetben. Azt lehet, hogy nem akadályozták meg a kétharmadokat. A felelősség ebben elég világosan megállapítható, és ezért méltánytalan egy kalap alá venni „jókat és gonoszokat”, olyanokat sérteni, akik nem szolgáltak rá. (Ami viszont nem jelenti azt, hogy aki tiszteletre méltóan helyt állt, annak eleve pozíció járna a jövőben is.)

És végül: másfél éve téma Magyar Péter és a sajtó viszonya. Kétoldali sérelmekkel. Vannak rosszhiszeműen elfogult megnyilvánulások a Tiszával szemben a független sajtóban is, az ellenzék vezetője viszont minden kritikára felszisszen, túlzott elvárásokat fogalmaz meg. Ebben a feszültségben tetten érhető az ország abnormis állapota. 

Merthogy nincs kormánypárti és ellenzéki sajtó. A kormánypártinak nevezett valójában színtiszta propaganda. Ami ténylegesen sajtó, az mindenestül azon kívül létezik a maga sokszínűségével: újságírók különböző értékrenddel, nézetekkel. 

Ez a helyzet kétféleképpen értelmezhető. Az újságíró hangot akar adni saját véleményének, ami sokaknál minimum bizalmatlan a Tiszával szemben. Ez nem vehető rossz néven. Csakhogy – a másik oldalról nézve – ezzel éppen, hogy nehezítik normális világ visszatértét. Azt azzal segítenék, ha maximálisan támogatnák a rendszerváltozást végbe vinni képes egyedüli politikai erőt. Paradox helyzet, amelyet megszüntetni nem, csak oldani lehet. Elsősorban azzal, ha mindenki megérti a másik helyzetét. 
Elsőként azt, hogy ez a feszültség alapvetően a jelenlegi helyzet objektív adottságaiból fakad, és ez még lényegesebb tényező, mint az, hogy az újságírók között alighanem más arányban vannak a Tisza Párttal szimpatizálók, mint a társadalomban. 

Másrészt, a Tisza jobban tudatosíthatná, hogy nemcsak, hogy a sajtónak, egyes fórumoknak sem tulajdonítható egységes magatartás. Ugyanannál a médiumnál is különböző meggyőződésű újságírók dolgoznak, akik ugyanarról – adott esetben éppen a Tisza Párt kapcsán – nagyon más hangvételben tudósítanak, írnak. 

Harmadrészt, azokat a várakozásokat, amelyek az értelmiség baloldali és liberális részében élnek egy jövendőbeli új kormánnyal szemben, jobb, ha olyanok fogalmazzák meg, akikben van nyitottság a Tiszával szemben, nem pedig olyanok, akiknek eleve meglévő ellenérzései nyilvánvalók. 

Szerző: Zalatnay István teológus, filozófus, a Határon Túli Magyarok Hivatala volt elnökhelyettese

(A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Kontroll szerkesztőségének álláspontját.)

Fotó: Facebook / Magyar Péter