Ákos szerint indokolt, hogy 300 milliós portréfilmet készítettek róla

Az alkotás részben fikciós visszatekintés, ami bemutatja a főszereplő gyermekkorát, fiatalságát a rendszerváltáskori Magyarországon és első átütő sikereit is. Az „Ember Maradj. Az Ákos-sztori. Eddig.” című film forgatókönyvét Kriskó László írta, és magára vette a rendezés terhét is. Korábban az Aranybulla-sorozatnak is ő volt a direktora.

A Nemzeti Filmintézet (NFI) összesen 326 millió forinttal támogatta a film elkészítését. „A film középpontjában Ákos szólókarrierje áll, mely minden mozzanatával azt mutatja, hogy az előadóművész-dalszerző-költő egy rendkívül összetett személyiség” – írta a filmről az NFI. Ákos korábban megjegyezte, hogy nincs semmi különös abban, hogy portréfilm készült róla, hiszen „nem ez az első eset a világon, hogy portrét forgatnak valakiről, aki hosszú ideje sikerrel van jelen a maga műfajában.”

A film elején egy Radnóti-idézet után az örökkévalóság utáni szomjúhozását tárja elénk a művész, aki a Teleki téri körgangos házból indult el kalandos útjára. Ákos bevallja, hogy eminens fiú volt, és egészen fiatalon szétfeszítette már a szereplési vágy. Már az első tíz percben kiderül, hogy hősünk saját magát normális embernek tartja, de mégis folyamatosan küzdenie kell a világgal vagy a saját démonjaival. Természetesen az álszerénység sem maradhatott ki a kezdésből, amikor Ákos „az élet közlegényének” titulálja magát, ami szöges ellentétben áll a fallokrata ideális popsztárral.

Nagyon szórakoztatóak a 80-as évek második feléből előásott archív felvételek, amelyen a Bonanza Banzai tűnik fel még alapvetően embrionális állapotban. Egy olyan emlék is visszaköszönt ezeken a felvételeken, amit nem lett volna rossz elfelejteni: ez Ákos úgynevezett dobolása. A BS-koncertek őrülete egy olyan korszakot idéz vissza, amely nemcsak a politikában nyitott új fejezetet, hanem a Depeche Mode hatalmas népszerűségét ügyesen meglovagló hazai trió életében is. Erősen hiányoltam a filmből a legendás angol zenekar nevének említését, mint alaphatást, és az Urániában sem fedeztem fel a premier előtti vetítésen Martin Lee Gore vagy Dave Gahan urakat, pedig bizonyára szívesen tiszteletüket tették volna, ha kapnak meghívót…

A gyermekkort felidézve azt is megtudhattuk, hogy Ákos nem kapott vallásos nevelést, így nagyjából két évtizede tapasztalható, túlfeszített lényeglátása nem innen eredeztethető. 

A színészi ambíciók hasonlatosak a dobolási vágyhoz, valakinek jó lett volna jelezni, hogy ezt nemigen kellene erőltetni, ahogy a versírást sem. A Szigethy Gábor rendezte Arany-est a modoros ripacskodásnak olyan szintjére juttatta Ákost, amihez még Rátonyi Róbert is csettintene, ha megérte volna. Bár utóbbiról feltétlenül meg kell jegyezni, hogy egészen kiváló színész volt, amikor olyan szerepek találták meg, mint Jeles András Álombrigádjában, vagy a Képzelt beteg őrült orvosaként. Ákos első nagy tévedése a karrierje során a verses lemeze volt, amin az sem segített, hogy jó barátjával, Kaszás Attilával együtt készítette. Ezek a versikék sosem jutottak volna el a nyomdáig, ha nem az Ákos-brand részeként futnak.

A portréfilm legkínosabb részei közé tartozik, amikor a zenésztársak kezdik magasztalni hősünket. 

Egy dal felvétele kapcsán a közpénzhiéna, egykori NSZK-s diszkókirály, „one hit wonder” Mándoki László csak annyit mond a stúdióban: „Hát mit mondjak? Ez tökéletes!” Ákos ezzel nem is szeretne vitatkozni, ahogy azzal sem, amikor az egyik legfontosabb zeneszerző társa, Madarász Gábor az „irgalmatlan lábnyomáról” tesz említést, illetve megjegyzi azt is, hogy itthon mindenki Ákoshoz méri magát. Ezt, ha jól sejtem a Nézőpont Intézet méréseire hivatkozva bökhette ki. Mindezeket hallva az a furcsa, hogy James Hetfield vagy Lenny Kravitz még sosem hivatkoztak rá inspirációs forrásként, de ami késik, nem múlik. Annyi akadály azért adódik a világ leigázásához popcézárként, hogy Ákos angolul énekelt szerzeményei a kiejtése miatt nehezen indultak el globális hódító útjukra. Holott ő mindent megpróbált: 

1993 nyarán még Bonoéknak is adott a saját lemezéből, ugyanis ő volt az előzenekar az eddigi egyetlen budapesti U2-koncerten.

Ha csak a zenész sikeres pályafutásáról szólna ez a film, úgy rendben is lenne, de a film utolsó harmadában elénk tárul közéleti Ákos, és megsuhogtatja keresztény-konzervatív jatagánját. Először azon bosszankodik, hogy szerinte nem szabad már használni a hazafi szót a közéletben, ami azért is meglepő, mert a Nemzeti Együttműködés Rendszere a giccses turbómagyarkodást sokkal jobban pörgette fel, mint mondjuk a nemzeti GDP-t. Az énekes/dalszerző szerint az is komoly probléma, hogy megrontották a szavak becsületét, de azt bizton remélhetjük, hogy ő talán majd visszaszerzi ezt nekünk.

Japán is Ákos lába előtt hever

A film promóciós NER-körútja során Ákos útja a nettó propagandista talk show-jába vezetett. A Hotel Lentulai adásából megtudhattuk, hogy Ákosnak már Japánban is van rajongótábora, igaz, valamivel kisebb, mint az Oasisnak. Torontóban pedig díjat kapott, ami annak a bizonyítéka, hogy a muzsikája mindenkire egyformán hat a planétán. A film forgalmazója pedig annyira vakmerő, hogy 70 kópiával támadja le a hazai mozikat. Ákos a műsorban bevallotta azt is, hogy számára a Mandiner kritikája volt az etalon, „mert az meglátta a film tisztes szándékát”. Az alábbi bölcsesség is kiszakadt az 57 éves popikonból: „Kritikustól még senki nem tanult meg dalt írni.” A nagy kérdés csupán annyi, hogy tőle vajon hányan?

Ákos saját bevallása szerint nem szólt bele a portréfilmbe, ami különben nem is igazán róla szól, ha őt kérdezik. A hazai sikeres fiatal előadóknak viszont megadta, amit érdemelnek: ők ugyanis opportunista emberek, ha arról mernek énekelni, hogy itthon mennyire szar az élet. Ha az ember ugyanis a traumáival azonosítja magát, akkor nyilvánvalóan éretlen a személyisége, így látja a helyzetet pszichológus Ákos, hozzátéve azt, hogy nem a magyar kormány ellen kellene lázadniuk, hanem az ellen a hatalom ellen, ami valóban elnyom, de ezzel van egy kis probléma korunk békemenetelő poétája szerint: „A Google székháza elé nem megy tüntetni senki.”

A leginkább szórakoztató rész a beszélgetés „személyeskedő” rovatában hangzott el, amiből megtudhattuk, hogy Ákos szerint minden idők egyik legnagyobb rockzenésze, Freddie Mercury „egy kicsit sátánista volt”, amit napnál is világosabban támaszt alá a Bohemian Rhapsody diabolikus szövege. Az Orbán-rajongó Nagy Feróról a lázadás szó jutott valamiért az eszébe, Demjén Ferenc pedig egy olyan bálvány, aki átlépte a saját árnyékát, és ugyanezt sikerült mondania a NER kebeléhez megtérő, digitális harcos Dopemanről is, már ami a saját árnyékának az átlépését illeti. Azonban Azahriah-val már nem volt ennyire nagyvonalú az Indiántánc szerzője, ugyanis az ő zenéje számára „nem organikus”, jelentsen ez bármit is. A közéleti szereplőkkel kapcsolatban megtudhattuk, hogy Hont András „érdekes jelenség és szókimondó figura”, Havas Henrik ezzel szemben „teljesen jelentéktelen”, Puzsér Róbert pedig nem más, mint egy „üvöltő egér”.

A film címe Ákoshoz mérten is túl patetikusra sikeredett, és ami ennél még nagyobb baj, hogy az Ember maradj című száma egy kifejezetten középszerű szerzemény, egy olyan albumról, ami hiába lett dupla, nagyítóval kell keresni rajta a jó dalokat. Hiába a megalománia, ez önmagában nem elég, azt pedig Ákos is jól tudja, hogy az elmúlt tíz év termésének dalaiból bajosan töltené meg az Arénát. 

Fotó: Facebook / Ákos